2011. 01. 31.

113. nap: A seregeim készen állnak!

Amennyiben Kedves Olvasóimnak álmatlan éjszakákat okoztam volna a tegnapi bejegyzés azon passzusával, amelyben arról értekezem, hogy még nem fejeztem be csapataim végleges összeszerelését, ezúton ragadom meg a lehetőséget a kedélyek és a hangulat oldására. A hétvégi, kitartó munka, ragasztás meghozta gyümölcsét, és immár  felelősségem teljes tudatában kijelenthetem: minden készen áll a háborúra!
Ám ha a szavam nem lenne elég, ha még mindig kétségei lennének bárkinek is, íme a bizonyíték!
Elismerem, nem mutatnak lenyűgözően így, festés nélkül, de mindent a maga idejében. Eldöntöttem, aszerint fogok hozzá a vizuális tuningjukhoz, hogy melyik egység hogyan szerepel éles helyzetben. Ez egyfajta jutalomként szolgál majd - motiváció, hogy minél nagyobb lelkesedéssel semmisítsék meg a Káosz förtelmes hordáit.
Zárásként még annyit ígérhetek, hogy ezennel lezártam a 40K-s csapataim taglalását. Holnaptól kénytelen leszek új téma után nézni, viszont mentségemre szolgáljon, hogy a hétvégém valóban arról szólt, hogy mindent előkészítsek a küszöbön álló összecsapásokhoz.

2011. 01. 30.

112. nap: A seregeim (majdnem) készen állnak

Egyre közeleg a napja, amikor majd a bátor, hősies, dicsőséges Space Marine-ek megütköznek a Káosz pusztító erőivel. Tegnap végre elkészült egy Predator tankom, ma pedig az utolsó darab is helyére kerül a kirakósban: összerakom a harmadik Land Raider-t is! 
Ezekkel együtt a sereglistám a következőképpen alakul majd:

HQ: 
- Space Marine Chapter Master w. Combi-Melta + Relic Blade + Artificer Armor - 180 pont

TROOPS
- Scout Squad w. Sniper Rifles - 75 pont
- Scout Squad w. Missile Launcher + Combi-Melta + Power Weapon + Melta Bombs - 115 pont

ELITE:
- Ironclad Dreadnought w. 2 Hunter-Killer Missile + Ironclad Assault Launcher + Heavy Flamer - 180 pont
- Venerable Dreadnought w. Heavy Flamer + Extra Armor - 190 pont
- Terminator Assault Squad + Land Raider (Hunter-Killer Missile + Multi-Melta + Extra Armor) - 485 pont

FAST:
- Land Speeder Storm w. Multi-Melta - 60 pont

HEAVY
- Land Raider w. Hunter-Killer Missile + Multi-Melta + Extra Armor - 285 pont
- Land Raider w. Hunter-Killer Missile + Multi-Melta + Extra Armor - 285 pont
- Predator w. Lascannons + Hunter-Killer Missile + Extra Armor - 145 pont

Ez így összesen pontosan 2000 pont. Amint látható, gyalogos egységekből gyakorlatilag a létező legkevesebbet raktam be. A Sniper osztag majd a Land Speeder-ben kezdi a csatát, a másikat pedig bepakolom az egyik Land Raider-be. A Terminátorok, természetesen a saját járművükben kezdenek majd, és hozzájuk csapom majd a parancsnokot is. Együtt elég nagyot tudnak alkotni közelharcban, ha valahogy mégis arra kerülne sor.
Mert ebből a sereglistából egyetlen dolog látszik világosan: hogy nem követek semmilyen stratégiát, nincsenek fondorlatok, nincs összetett és bonyolult tervezés - egyszerűen csak a lehető legnagyobb tűzerőt vonultatom fel a lehető legkevesebb egység bevetésével. Ha az lesz a feladat, hogy a pályán különböző pontokat foglaljak el, gondban leszek. Ha széles arcvonalat kell majd tartanom, lényegében használhatatlan az egész. Ha óriási mennyiségű, olcsó egységet küldenek rám, megnézhetem magam... De ha valaki keménykedni akar, tűzerőt és ütőképes csapatokat vonultat föl ellenem, ha azt hiszi, hogy a fegyverei erejére támaszkodva majd megnyer minden csatát, az csúnya meglepetésben fog részesülni!
Persze, olyanok, akik így gondolkodnak, lényegében nem léteznek rajtam kívül! De akkor is nagyon impozánsnak tűnik ez a felállás. Ha szerencsém van, lesz esélyem. Ha nem... legalább mulatok egy jót a füstölgő roncsok fölött görnyedezve!

2011. 01. 29.

Ha nem tévedek...

Ha hihetek a megérzésemnek, ha nem csalnak az ösztöneim, ha a tapasztalatok útba igazítanak a rögös úton, az előző bejegyzés írása közben, úgy 10 perccel ezelőtt kellemes földrengés rázta meg csodás fővárosunkat. A szomszédban hallottam némi pohárcsörömpölést, a konyhaajtóm és a függönyeim lengeni kezdtek, remegés futott végig néhányszor a talajon és a falakon, valamint lehetett hallani a jól ismert morgó hangot is. Az egész olyan 10 másodpercig tarthatott. 
Ha igazam van, és tényleg földrengés volt, akkor ez volt a harmadik ilyen jellegű természeti csapás, amit életemben átéltem. Furcsa dolog, meg kell mondjam!

111. nap: Instant

Nem tudom, ki kóstolta már a boltokban kapható, állagában kakaóra emlékeztető instant teaporok valamelyikét, mindenesetre én ma tettem velük egy próbát. Végső soron miért ne lenne jó ez is az enyhe megfázásos tünetek enyhítésére, ha az egész lényege úgyis a meleg folyadékban keresendő. Az ízesítések között szerepelt citromos, erdei gyümölcsös és málnás (ez utóbbit választottam), a csomagolásra biggyesztett tájékoztató pedig arról árulkodott, hogy a készítményeket alaposan felturbózták C-vitaminnal. 
Az évek során rengeteg fajta teát kipróbáltam már. Filtereset, levélmártogatósat, egyszer még valaki mutatott valamilyen préselgetőset is. Ám egy dolog közös volt bennük: az ízük teljesen egyformának tűnt! Sokáig nem is értettem, mi ez a marha nagy felhajtás az ital körül. Aztán persze bevillant, hogy ez ugyanaz a humbug, mint ami a borokat övezi: egy hétköznapi átverés, ami azt próbálja elhitetni az egyszerű, laikus vásárlóval, hogy valami igazán különleges dologgal találkozott, ami olyannyira magasztos, hogy azt úgysem fogja megérteni. 
Nos, így vagyok ezzel én is. Fogalmam sincs, miért kéne térdre borulnom azért, mert egy adag pia hat vagy nyolc évvel ezelőtt készült, nem babonáz meg a színek változása a napfényben, a nemes üledék is inkább gusztustalan lerakódás, mint felemelő boldogságforrás a számomra. A teával is ugyanaz a helyzet. Levél, víz, ízlés szerint cukor, méz, citrom. Csak azért, mert egyik csomag 600, a másik 1500 pénzbe kerül, attól még a tartalma ugyanaz. Egyszerű pszichológiai fogások ezek, szándékos túlmisztifikálása olyan valaminek, ami különben végtelenül egyszerű.
A lényeg viszont nem is ez, hanem az a bizonyos instant málnás granulátum. Kipróbáltam, kellemes volt. Aztán gondoltam egy nagyot, és elkezdtem csak magát az őrleményt kanalazni, pusztán a kíváncsiság kedvéért. És azt kell mondjam, víz nélkül sokkal finomabb volt annál, mint amire számítottam. Úgyhogy neki is álltam a csomagnak, és egy ültő helyemben befaltam a felét. Persze, kizárólag a gyógyulás jegyében. 

2011. 01. 28.

110. nap: Ez most hogy van?!

A következő történt meg velem. Délelőtt úgy adódott, hogy szükségem volt egy műanyag villa bizonyos darabkáira. Nagy vehemenciával neki is estem szerencsétlen evőeszköznek, hogy több apró darabra törjem szét, igény szerint. Az egyik ilyen roppantás során azonban egy apró kis szilánkdarab kiröppent, és ahogyan az lenni szokott, egyenesen betalált a bal szemembe. 
Nem volt egy kellemes érzés, elhiheti a kedves olvasó, és a heves fájdalom és a bevörösödés mellett az is velejárója lett az esetnek, hogy elkezdett ömleni a könnyem is. Azért nem kell drámai hatásokat sem vizionálni, gyorsan tovaszállt a kellemetlen, szúró érzés, egy órán belül már nyoma sem maradt a bevérzéseknek, valamint a féloldali zokogás is abbamaradt. Szerencsésen megúsztam a dolgot, nem volt szükség ügyeleti látogatásra, és úgy fest, a látásom is teljesen ép maradt. 
Azonban az esetnek kikerekedett egy másik, érdekes mellékhatása is. Nevezetesen az, hogy abban a pillanatban, hogy a szememből elkezdtek potyogni a könnycseppek, az orrom is elkezdett folyni, mintha csúnya nátha vett volna erőt rajtam. Azonban ez a kórság nem múlt el záros határidőn belül, sőt, hamarosan csatlakozott hozzá némi hurutos köhögés és tüsszögés is. 
Hozzáteszem: eddig kutya bajom nem volt, semmi jelét nem produkáltam megfázásnak. Ám úgy fest, a pontos találatnak köszönhetően láncreakció indult be abban a nagy busa fejemben, aminek a vége az lett, hogy most itt ülök, teljesen hibátlan és ép szemekkel, ám pirosra dörzsölt nózival, szipogva, kissé rekedt hangszálakkal, és már most biztos vagyok abban, hogy nem sokat fogok aludni az éjszaka. 
Vajon mi lehetett abban az apró műanyag szilánkban? Baktériumokban fürösztötték, mielőtt a boltokba került volna? Vagy egy újfajta biológiai fegyver kísérleti modelljével hozott össze a sors? Akárhogy is, holnap első dolgom lesz beszerezni egy újabb csomag százas zsebkendőt.

2011. 01. 27.

109. nap: Új konzol a láthatáron

A Sony ma végre bejelentette a méltán népszerű kézikonzoljának, a PSP-nek az utódát. A kicsike neve NGP (New Generation Portable), és fel van szerelve minden földi jóval. Két analóg joy, jókora (5 colos) érintőképernyő, a hátlapon touchpad díszeleg, valamint természetesen támogatja a 3G és Wifi technológiát is. A legszebb az egészben az, hogy a fejlesztők elmondása alapján a rajta futó játékok megütik a PS3 grafikai szintjét, ami igazán lenyűgöző.
A madarak karácsony környéki megjelenésről csiripelnek, azaz könnyen lehet, hogy már most, januárban eldőlt, mivel lepem meg magam idén, a szeretet ünnepén. Az eddig bejelentett játékok ugyan nem váltottak ki belőlem túl nagy izgalmat (Hot Shots Golf, Gravity Daze, Killzone, Hustle Kings, Reality Fighters, Broken, LittleBigPlanet, Resistance, Little Deviants, WipeOut, Uncharted), de bízom abban, hogy rövidesen érdekesebb címek is napvilágra kerülnek.

2011. 01. 26.

108. nap: A lista

A 104. napon leírt nyűglődéses állapot jóval tovább tartott, mint szerettem volna. Hogy mi váltotta ki pontosan, arról fogalmam sincs. Netán téli depresszió? Karácsony utáni lehangoltság? Egyszerű életundor? A választ hiába is keresném, annál is inkább, mert örömmel jelenthetem, hogy mindez már a múlt. Új erőre kaptam, a gondok, bajok, problémák immár jelentéktelen apróságoknak tűnnek csupán, s mostantól fiatalos lelkesedéssel vetem bele magam a mindennapok varázslatos, hívogató közegébe.
Ám először kénytelen voltam némi romeltakarítást végezni idehaza - helyrehozni az előző három nap során elkövetett hibákat, enyhíteni a károkat, amelyek néha az én, néha pedig rajtam kívüli okokból következtek be. 
Első és legfontosabb tennivalóm volt, hogy a lerobbant irodai székem helyett elkezdtem keresgélni egy új ülőalkalmatosságot. Végső soron az előszobából becipelt, vaskos faszerkezet egyrészt túlságosan magasnak bizonyult a monitoromhoz képest, másrészt zavart az is, hogy nem volt karfája. Egyre csak böngésztem a netet, webáruházak kínálatát nyálaztam végig, bútorüzletek katalógusait töltöttem le, amikor is váratlanul beütött a felismerés, miszerint az erkélyen van nekem két remekbe szabott, fehér színű, strapabíró műanyag kerti székem (amelyeknek még karfája is van!). Egyetlen, apró gond volt csak velük. Majdnem három éve már, hogy utoljára hozzájuk ért valaki. Azaz három évig esett rájuk az eső, fújta őket a szél, égette a nap, dermesztette a hó és a fagy, egyszóval vizuálisan erősen negatív hatásokat keltettek mindenkiben, aki csak rájuk nézett. Ám újdonsült életerőmnek hála ez engem nem tántoríthatott el! Vagy fél órán át mostam, suvickoltam, csapattam, dörzsöltem őket, mire végre magam is megbizonyosodhattam róla: ezek tényleg fehérek! Fehérek, és ami még ennél is fontosabb, kényelmesek és még karfájuk is volt (ha még nem említettem volna, ez is fontos szempont, úgy ám!). A lényeg, hogy most is az egyiken gubbasztva írom e sorokat, és  nagyon elégedett vagyok vele. Nem hiába, hiszen az én remek ötletem volt ez is!
Számítógép előtt ülés tehát kipipálva, jöhetett a következő feladat. Aznap, amikor beütött a csőd, az akkori szerencsémre jellemző módon képtelen voltam egy sorozat epizódjait maradéktalanul felmásolni egy külső merevlemezre. Lehangoló pillanat volt, méltó a 104. nap átlagához, ám a lelkem mélyén mindig tudtam, hogy eljön még az én időm! Úgyhogy miután végre kényelmesen el tudtam helyezkedni a  gép előtt, ismét felkutattam azt a bizonyos epizódot, letöltöttem újra, és ezúttal sikerült hibátlanul fölmásolnom oda, ahová mindig is szerettem volna. 
Ezután kicseréltem egy villanykörtét, kiporszívóztam, apró darabokra szereltem a használhatatlanná vált nyomtatómat - hiszen tíz darabban könnyebb megszabadulni tőle, mintha egyetlen hatalmas monstrum lenne... a darabolós gyilkosok is ezt a logikát követik, és nekik bevált. A délután végén kiürítettem még egy adag lomot az egyik fiókomból, majd mint aki jól végezte a dolgát, leültem a csodás, régi-új műanyag székembe, és megírtam e bejegyzést, egy tökéletes nap tökéletes befejezéseként. És az a legszebb az egészben, hogy még alig múlt délután öt óra!
Ránézek a listámra, hátha van még valami tennivaló... de nem, úgy fest, tényleg mindent rendbe hoztam, amit az előző napok folyamán elszúrtam.

2011. 01. 25.

107. nap: Hadba hívás

A Káosz rettenetes, démoni erői gyülekeznek a galaxis peremén. És a végső órában, az apokalipszis eljövetelének pillanatában csupán egyetlen mentsvára van az emberiségnek: a hősies Űrgárdisták! 

Néhány nappal ezelőtt kaptam a felkérést egy 2000 pontos Warhammer 40.000 csata megrendezésére. Nem állítom, hogy előzmény nélkül, csak úgy pottyant az ölembe a lehetőség, de mindentől függetlenül kapva kaptam az ötleten, és elkezdtem hadrendbe állítani a Space Marine seregemet. Ahogyan arra előzetesen számítottam, a rendelkezésemre álló csapatok jócskán meghaladják az előzetesen meghatározott 2000 pontot, így most komoly dilemmák előtt állok azzal kapcsolatban, hogy kiket is küldjek harcba ellenségeim legyőzése érdekében. 

Eddig ezeket az egységeket sikerült összeszednem a lakás eldugott zugaiból.
2 Land Raider
2 Dreadnought
1 Land Speeder
1 Assault Bike
3x 5 Terminator
3x10 Tactical Marine
10 Scout (5 Sniper, 5 Shotgun)
5 Devastator
5 Assault Marine
2 Space Marine Commander
1 Techmarine
Chief Librarian Tigurius

És íme egy lista azokról az egységekről, amelyek arra várnak, hogy végre-valahára összerakjam őket.
1 Land Raider
1 Predator
1 Razorback
Marneus Calgar + 4  Honour Guard
Cato Sicarius
Librarian Terminator
5 Space Marine
5 Terminator
3 Space Marine Bike
Chaplain Cassius
Chaplain on Bike
Masters of the Chapter (4 Commander)

Mint látható, képes vagyok komoly erőket megmozgatni, ha az ellenség földbe tiprásáról van szó. Sőt, azt is megkockáztatom, ha egyszer végre ráveszem magam, hogy mindent összerakjak, simán lejátszatnék akár egy Apocalypse meccset is bárki ellen. 
For the Emperor!
És ez csak egy sereg a sok közül, ami arra vár, hogy újra bevessem őket. Mert, ha emlékezetem nem csal, a Space Marine seregemhez hasonló erőket tudok felvonultatni Káoszból*, alakulnak az Orkjaim**, a Tiranidák*** alig várják, hogy pengeéles karmaikkal kionthassák ellenségeim beleit, a Witch Hunterek**** szinte teljesen kész haderővel rendelkeznek, és valahol egy viszonylag méretes Necron***** csapat is ott szunnyad elfeledve a polcomon.

*: Blood for the Blood God!

**: For Gork and/or Mork!

***: ... ... ...! (rovarok csáprágóinak csattogása)

****: For the Emperor ( jó, jó, ez már egyszer volt, de hát mit tehetek, ha folyton ezt kiabálják ezek is?!)

*****: Ezek nem beszélnek, nem kiabálnak, nem csattogtatnak csáprágókat, csak simán mindenkit lemészárolnak monológ és dráma nélkül.

2011. 01. 24.

106. nap: Imoen

Ciki vagy sem, szegénységi bizonyítvány vagy sem, szánalmas vagy sem, amióta csak ismerem, olthatatlan, kisfiús rajongást érzek Imoen iránt. Több, mint tíz éve tart ez a plátói románc, a reménytelen szerelem minden örömével és keserűségével együtt. A fenséges, isteni asszony számomra elérhetetlen, s nekem, az egyszerű halandónak csupán annyi adatik meg, hogy messziről figyelhetem felsőbbrendű lényének minden apró rezdülését. 
Kalandos életútja példaként szolgálhat mindenki előtt, dicső tetteit megénekli az utókor, szobrokat állítanak neki olyan városokban, ahová azért érkezik, hogy elhozza a békét, az igazságot és a szabadságot. Ő az a személy, aki követendő minta lehet idős és fiatal, férfi és nő számára, ugyanakkor az élet kegyetlen megpróbáltatásai és a számos veszély után is ugyanaz marad, aki mindig is volt: egy bájos, vidám ifjú hölgy, aki örökké figyelmes és megértő a társai felé, aki nem hagy cserben senkit, dacoljanak bármekkora veszedelemmel. Mert bizony veszedelemből bőségesen kijutott Imoennek, fiatal kora ellenére. De hát milyen sorsa is legyen egy halott istenség leányának...?!

Na jó, elég a mellébeszélésből, Imoen az egyik kedvenc játékom, a Baldur's Gate trilógia egyik főszereplője, pontosabban fogalmazva a főszereplő - akit természetesen mi alakítunk - húga. És igen, nem túloztam, amikor azt állítottam, totálisan belehabarodtam abba a néhány pixelbe, amivel megjelenítették, ott, a képernyőn. Persze nem annyira súlyos a helyzet, mint amilyennek látszik, ha egyszer valamikor zárt osztályra kerülök, az biztosan nem ezért fog bekövetkezni. Ugyanakkor a jelenség valóban érdekes, amennyiben lehetőségünk nyílik kívülállóként tanulmányozni a folyamatokat. 
Hogyan lehetséges az, hogy megszeretünk a valóságban nem létező személyeket? Most inkább felejtsük el a filmeket és a sorozatokat, hiszen ott valódi emberek alakítanak kitalált figurákat. Viszont egy videojáték esetében a legtöbbször még az sem adatik meg, ami az előbbi példáknál természetes: hogy kötődni tudunk a színészhez, akit később újra meg újra megcsodálhatunk más és más karakter bőrébe bújva. Elérhetetlenek, de mégsem teljesen azok, mert a valóságban ugyanolyanok, mint mi: emberek. A képernyőn, a mozivásznon, és ezeken túl a bulvárlapokban végigkísérhetjük az életútjukat, tudomást szerzünk a magánéleti problémáikról, az örömeikről, a gyászukról, sok esetben minden apró rezdülésükről. Egy teljes iparág épült aköré, hogy a felmerülő igényeket kielégítse.
Viszont a játékok szereplői esetében erről szó sem lehet. Ők azok, akiket kizárólag a monitoron keresztül ismerhetünk meg. Hogy visszatérjek a saját példámra, Imoen a Baldur's Gate főszereplőjének a féltestvére, aki az első részben még egyszerű chaotic good tolvaj, a másodikban pedig felveszi még a varázsló kasztot is. Ugyanazt a szenvedéssel és gyötrelemmel teli utat kell végigjárnia, amit a saját karakterünknek úgy, hogy a játékok szüneteiben nem hallhatunk szaftos pletykákat a magánéletéről, nem jelennek meg róla kompromittáló fotók a neten, nem nézhetünk riportokat vele a lyutúbon, és nem harangozzák be hatalmas csinnadrattával a következő produkciót, amiben főszerepet játszik majd. Na ez az, amit én elérhetetlen és megközelíthetetlen csajszinak hívok; a filmsztárocskák ennek az állapotnak még a közelébe sem érnek, vegyék bár körül magukat száz testőrrel.
És mégis... mégis... ugyanúgy vannak rajongói, ugyanúgy szeretik, mintha hús-vér személy volna, holott erről szó sincs. És természetesen nem csak róla van szó, hanem a videojátékok rettentő széles palettájának ezernyi más figurájáról is, akik, bár egy jól behatárolható réteghez jutnak csak el, de ettől függetlenül sikert aratnak. Ha a fejlesztők, a történet írói szánnak időt és energiát a játékos által irányított szereplőn túli figurák kidolgozására, azzal gyakorlatilag megalapozzák, előrevetítik a sikerüket és népszerűségüket. Életre kelnek, élő, lélegző személyekké válnak, épp csak egy kicsit más közegben, mint a filmsztárok. Mert hányszor, de hányszor találkozik az ember azzal a jelenséggel, hogy az emberek egymás között úgy beszélnek egyes sorozatok hőseiről, mintha azok nem kitalált figurák, hanem valóban létező alakok lennének. Nos, kedves olvasóim, ne kétkedjenek abban, hogy akik napi szinten kapcsolatban vannak játékokkal, ugyanígy vélekednek az ott található szereplőkről. Mindkettő természetes folyamat.
Mindebből pedig arra lehet következtetni, hogy nem kell hatalmas felhajtás, médiadömping, sztárolás ahhoz, hogy valakit megkedveltessünk a tisztelt fogyasztókkal. Megy az anélkül is, a maga útján, a maga módján, izzadtságszag, erőlködés, nyomulás nélkül is - ha az illető erre alkalmas.

No, és végezetül, egy huszáros vágással térjünk vissza bejegyzésünk címadójához, Imoenhez. A karakter, legyünk őszinték, aligha aratott volna nálam ekkora sikert Melissa Disney zseniális szinkronja nélkül. Ezúton köszönöm meg neki is a hugicát. 
Alaposan átalakult a két epizód között, szó se róla. De neki köszönhetően alapvető rajongás alakult ki bennem a lila és a rózsaszín hajú leányzók iránt. Persze a festett haj ebben az esetben kizárva, csak a természetes jöhet szóba!



2011. 01. 23.

105. nap: Adócsaló törzsvásárlók

Szögezzük le: jó dolog törzsvásárlónak lenni, legyen szó akár boltról, akár étteremről, vagy bármi másról. Egy idő után a pénztárosok már nem úgy néznek végig az embereken, mintha mindenki áruházi szarka lenne, akik a zsebükben próbálnak kicsempészni néhány tábla mogyorós csokit. Nem dugják akkora lendülettel az UV fény alá a bankjegyet, amivel fizetnek nekik, és olykor, ha szerencséjük van, nem kell perkálniuk a reklámszatyorért sem, ami, legyünk őszinték, nem kis rang a mai világban. 
Ha gyakran járunk egy helyre étkezni, néha kicsit több kerül abba a bizonyos elviteles dobozkába,  esetleg finom utalásokkal hívják fel a figyelmünket arra, melyik étek friss, és melyik kevésbé. Ha nincs aprónk, az eladó kevésbé húzza a száját, amikor nagyobb címlettel fizetünk, és ha minden körülmény ideálisnak mondható, akár még öt forintot hajlandóak is hitelezni nekünk. Olyan kiváltságok, bónuszok, adományok ezek, amelyeket csak az érthet meg igazán, aki valahol már törzsvásárló. Az extra bánásmód következtében egy másodperc tört részére fölvillan, milyen érzés is lehet az élet császárának lenni egy ideális világban.
Na de ahogyan szinte minden dolognak az életben, ennek a kérészéletű királyságnak is megvannak a hátulütői, a sötétebb oldala. Mert bizony a dolog két irányban működik. Hiszen ha rendszeresen visszatérünk valahová, ha a boltban messziről kiszúrják a pofánkat, ha előre tudják, a fasírt vagy a bélszínroló a kedvencünk, ha bekészítik nekünk azokat a könyveket, amire igényt tarthatunk, már ismernek minket. Ismernek, azaz tudják, hogy nem vagyunk sem vámosok, sem adóellenőrök, sem semmilyen hivatalos szerv, aki azért tért be hozzájuk, hogy a körmükre nézzen. Következésképp: a számlaadás egyre gyakrabban maradozik el, a blokknak búcsút inthetünk, a fizetett összeget már be sem ütik a pénztárgépbe. A tisztelt törzsvásárlót ez nem zavarja, talán fel sem tűnik neki, mert közben azzal van elfoglalva (azzal foglalják el?), hogy az illető kutyájáról, a zord időjárásról, vagy az éppen aktuális politikai viszályokról cseverésznek vele. Véletlen lenne? Udvariasság? Közös szimpátia? Ugyan, kérem! Ez egyszerű adó, illetve áfacsalás, amelybe akaratán kívül bevonják a vendéget is. 
A dolog igazi pikantériája azonban talán nem is ez. Mert, ugyebár egyik fél sem jár rosszabbul annál, mintha minden törvényesen zajlana. Kára csupán az államnak származik, az meg persze senkit nem érdekel, sőt, sokan egyenesen büszkék is arra, ha a nagy testvérnek ilyen módon borsot törhetnek az orra alá. Az azonban már a legelvetemültebb csaló-kezdeményeket is el kéne gondolkodtatnia, hogy miért épp rajtuk, a törzsvásárlón akar extra bevételhez jutni a szolgáltató egység. Kihasználják őket, pofátlanul, és ők ehhez még jó pofát is vágnak, cinkosságot éreznek - épp csak azt nem tudják, hogy önmaguk palira vételével. Pedig ha ez tudatosulna bennük, a fene nagy önérzetük és büszkeségük biztosan föllázadna, és kikérné magának, hogy éppen velük történik mindez - velük, akik mindig ugyanott esznek, ugyanott veszik a cigit, ugyanazt az antikvárat látogatják. 
Sebaj, hiszen annak a nyavalyás műmosolynak manapság akkora értéket tulajdonít mindenki, hogy ezért sokaknak megéri még a palimadár szerep is. 

2011. 01. 22.

104. nap: Nyűgösen

Az egész már ott el lett cseszve, hogy este tizenegykor feküdtem le, és hajnali fél kettőkor ébredtem. Ez már az az arány, ami még nekem sem esik jól, legyek bármennyire is hozzászokva a kevés alváshoz. De nem nagyon tudtam mit tenni; tüsszögtem, köhécseltem, talán volt még egy kis hőemelkedésem is. Ha valaki télvíz idején adja a fejét megfázásra, ne reménykedjen békés, nyugodt éjszakákban.
Azonban itt még nem gyanakodtam. Hogyan is tehettem volna, hiszen máskor is előfordult már ilyen, egy rosszul sikerült alvás még nem jelenti, hogy az adott nap az elejétől a végéig el lenne rontva. Próbáltam inkább a magam javára fordítani a dolgot: így egészen biztosan jut idő mindenre, amit elterveztem, nem kell sietnem, nem kell kapkodnom semmivel a világon. Bekapcsoltam a tévét, de a szokásos, ismeretterjesztőnek beállított bulvárműsorok és néhány pornócsatornán kívül csak statikus sípolás fogadott mindenfelé. Ezért hát inkább játszottam egy kicsit a számítógépen. Na, ez volt az a pont, ahol már gyanakodva felvontam az egyik szemöldökömet - ugyanis ennyire béna talán még az életben nem voltam! Bármit is kezdtem el, valamennyi próbálkozásom kudarcra volt ítélve. Olyan helyeken lőtték szét a hátsómat a Mass Effect-ben, ahol eddig még csak megkarcolniuk sem sikerült; a Baldur's Gate első részének főgonoszát talán jó, ha tizedszerre sikerült lekaszabolnom, és a telefonomon sem sikerült ledöntenem azokat a nyavalyás falakat az Angry Birds-ben. 
Reggel hét órára járt, amikor beláttam, ma nem kedvez nekem a szerencse. Ám amint erre a következtetésre jutottam, éreztem, hogy a lassan tíz esztendős, kellemes székem háttámlája megadja magát. Egy óvatlan mozdulat után reccsent egy nagyot, és azóta csálén oldalra biggyedve himbálózik balra, jobbra. S ha mindez még nem lenne elég, furcsamód a bal karfa is ugyanekkor purcant ki, szintén egy jókora csattanás kíséretében. Valamikor kénytelen leszek venni egy újabb irodai széket, mert ennek már csak idő kérdése, mikor roskad össze alattam.
Ezután a napom, ha kifejezhetem így magam, az ellentétekről szólt. Nevezetesen: éhes is voltam, meg nem is. Fáradt is, meg nem is. El akartam menni csavarogni, meg nem is. De bármit is tettem, bármihez is fogtam, igazán nem volt kedvem semmihez. Nyomott, nyűgös, finnyás voltam egész végig, bár pontosan nem tudnám meghatározni az okát. Meglehet, fronthatás van. Vagy tényleg a kialvatlanság nyomta rá a bélyegét erre a napra. 
És ugyanígy voltam a bloggal is. Tudtam, hogy írni kell valamit, de mégsem akartam. Nem volt kedvem, türelmem, hangulatom. Aztán mégis megszületett, nagy kínok és szenvedések közepette valami... ez. Jobb ötletem vagy témám sajnos nem volt a mai napra. Illetve az még csak-csak lett volna, de nem akartam melós bejegyzésnek nekifogni. Majd talán holnap.
Ha az embernek ilyen napja van, nem sokat tehet ellene. Legfeljebb vesz egy nagy lendületet, jó erősen nekiszalad fejjel a falnak, és bízik abban, hogy a rátörő bódulat hatására másnap délelőttig megszűnik körülötte a világ, és elmúlik a lehangoltság. Csak az a baj, hogy még ahhoz sincs kedvem, hogy felálljak az előszobából kölcsönzött székről, nemhogy futkározni kezdjek a szobában, a buksimmal csupasz falfelületet keresve. Ha majd megunom magát a nyűglődést is, talán visszatér belém az élet.

2011. 01. 21.

103. nap: Rizottó

Már túl vagyok a harmadik X-en, de eddig még soha nem ettem rizottót. Ezt orvosolandó ma úgy döntöttem, megszakítom e dicstelen sorozatot, és kipróbálom, milyen is ez az étek. Bevallom, nem a legveretesebb helyet választottam erre: egy bevásárlóközpont éttermei közül az egyiket. A hivatalos megnevezése csirkemelles rizottó volt, ami biztatónak tűnt, tekintettel arra, hogy két kedvenc eledelemet olvasztották egybe a leleményes szakácsok. 
A kinézete alapján azonban gondolkodóba estem. Mert bár való igaz, hogy rizs is, meg csirke is virított a hatalmas tálon, ám ezen két alapanyagon túl is felfedezni véltem egyéb összetevőket. Nevezetesen zöldborsót, répát, sajtot és gombát. Furcsa összeállításnak tűnt, de üsse kő, biztos én tévedtem, amikor az itthon kapható rizottókat előzetesen, látatlanban is a Gordon Ramsay által készített fogásokhoz hasonlítottam.
Az íze pedig... nos, az íze pontosan olan volt, ahogyan maga a kaja is kinézett. Abból indultam ki, hogy a rizottók egyfajta krémes, kellemesen gazdag ízeket fölvonultató, könnyű és egyszerű fogások. Ezzel szemben kaptam egy száraz, nyomorúságos rizi-bizit, néhány keményre aszalódott csirkedarabbal, meglehetősen kiábrándító répakockával, és az általam nem kedvelt gombaszeletekkel. A sajt már csak a hab volt a tortán; nyúlós, szikkadt, jellegtelen és unalmas. Röviden összegezve azt mondhatnám, rettenetes volt! Ha tényleg ez az, amit itthon rizottónak neveznek, a továbbiakban inkább megkímélem magam a fogyasztásának élményétől.  
Mára, azt hiszem, ennyi elég is lesz.

2011. 01. 20.

102. nap: Fizimiska

Ma délután civil ruhás rendőrök igazoltattak az egyik bevásárlóközpontban. Az egész művelet nem tartott tovább egy percnél, elkérték a személyimet, bepötyögték az adataimat az adóvevőre emlékeztető szerkezetükbe, amire rögtön jött is a válasz: tiszta vagyok. Ezután udvariasan elköszöntünk egymástól, és mindenki ment a maga  dolgára.
No de nem én lennék, ha e fenti eset nem gondolkoztatott volna el úgy, igazából. Mert hát abban a bizonyos bevásárlóközpontban volt rajtam kívül is még több száz ember, akit igazoltathattak volna, ők valamiért mégis engem szúrtak ki a tömegből. Nem tudhatom persze, hogy aznap én voltam az egyetlen, vagy a századik áldozatuk, és egyébként is, teljesen rutinszerű eljárás volt az egész. Csak hát, mégis... mi olyat tettem vagy vétettem, amivel felhívtam magamra a figyelmet? Legutóbb, ha jól emlékszem, valamikor a pár évvel ezelőtti, nagy tüntetések időszakában fordult elő velem, hogy rendőrök igazoltattak egy metróaluljáróban. De akkor szó sem volt semmilyen szúrópróbaszerű kiválasztásról, hanem lényegében mindenkitől elkérték a papírjait, aki éppen arra járt. 
Szóval megállapíthatjuk, hogy valami baj van velem. Gyanús vagyok, feltételezhető, hogy rosszban sántikálok, esetleg a profilom alapján illik rám néhány gonosztevő leírása. Ilyesmi nem történik ok nélkül; meglehet, egyszerűen nem tetszett a fizimiskám, és ettől rögtön gyanússá váltam a szemükben. Az is előfordulhat, hogy néha kiül az arcomra az a mélységes megvetés és gyűlölet, amit kedves embertársaim iránt érzek, és a rendőr urak ezt értették félre.
Vagy esetleg tényleg én voltam aznap az ezredik, függetlenül attól, hogy tetszett-e nekik a képem, vagy sem. A mai világban már a teljesen ésszerű és logikus magyarázatokra is fel kell készülni!

2011. 01. 19.

101. nap: Boldog születésnapot!

Biztosan mindenki ismeri az alábbi nótát.

Boldog, boldog
Boldog születésnapot!
Kívánjuk, hogy legyen még
Sok ilyen szép napod!

Hogy jön most ez ide? Azonnal válaszolok erre, kedves olvasók!
Ma délelőtt a buszon utaztam. Beismerem, elég régen történt velem hasonló, hiszen hónapok, sőt, lassan évek óta gyalog járok mindenhová, mellőzve a BKV remek, párját ritkító szolgáltatásait. Ám mostantól nem ez a helyzet, ismét utazó polgárrá váltam, a gyönyörű fővárosunk szinte kitárult előttem, ennek minden járulékával egyetemben.
Szóval, ott tartottam, hogy délelőtt buszoztam. Hosszú út volt, az emberek igyekeztek úgy elfoglalni magukat, ahogyan tudták; van, aki a jegyzeteibe mélyedve tanult, más zenét hallgatott, egyesek kedélyesen beszélgettek, és persze voltak olyanok is, akik magukba mélyedve, az ablakon kibámulva meredtek a végtelenbe. Jómagam pedig azzal foglaltam el magam, hogy megfigyeltem, mások mivel ütik el az időt. Mindig így csinálom, ilyenkor nagyon elememben vagyok, néhány másodpercnyi megfigyelés után úgy érzem, ismerem az előttem ülő élettörténetét, a mögöttem bambuló lelki gyötrelmeit, tudom, hogy az odébb turbékoló szerelmes párocska tagjai közül ki az, aki megcsalja a másikat. Persze, ezek csupán véletlenszerű képzelgések, amelyek nélkülöznek minden reális alapot (azért néha ott motoszkál a kisördög: mi van, ha tényleg igazam van, és telibe trafálom ezeket?!). Ám ahogy zötykölődtem a buszon, és épp azon gondolkodtam, vajon az előttem ülő idős hölgy tényleg jó szívvel viszi az ölében szorongatott virágot, vagy arra készül, hogy a csokrot valaki fejéhez vágva jól beolvasson az illetőnek, hirtelen azt vettem észre magamon, hogy valami hibádzik, valami nem stimmel. A gondolatmenetem állandóan megszakadt, az elképzelt életutak, amelyek máskor kristálytisztán csillognak előttem, most valahogy nem állnak össze, és egyre idegesebben mocorgok a helyemen. Mi lehet a bibi? 
Csupán néhány pillanatig kellett keresgélni, és azonnal megkaptam a választ. Olyan három méterre mögöttem egy olyan hároméves forma gyerek ülhetett az apja ölében, és a bejegyzés elején olvasható dalocskát énekelte. Újra és újra. És újra. És aztán megint újra! És vég nélkül, tízszer, százszor, ezerszer! Nem túl hangosan, nem túlságosan zavaróan, de éppen túl azon az ingerküszöbön, ami elválasztja egymástól a jelentéktelent az idegesítőtől. Olyan 6-8 másodpercnyi szüneteket tartva a szólamok között, ami pont annyi időt engedett számomra, hogy egy pillanatra felcsillant bennem a remény: végre abbahagyja, és megint csönd lesz. De nem tette, az istenért, sőt, még a világ összes kincsééért sem fejezte volna be a nótát. Az apja bamba mosollyal vette tudomásul, hogy a csemeténél beakadt a lemezjátszó, de ő sem tűnt úgy, mint aki bármiféle lépést tervezgetne a gyötrő zajforrás megszüntetése érdekében. 
Na, innentől kezdve hirtelen sokkal izgalmasabb lett az utazás. Hiszen nagyon jól tudtam, hogy ami engem megzavart, az előbb, vagy utóbb másoknak is fel fog tűnni, valamilyen formában. Csupán hátra kellett dőlnöm, és kivárni a pillanatot, amikor a nyugalom kártyavára egy sor dominóhoz hasonlóan elkezd összedőlni, leomlani, összeroskadni. Nem is kellett csalódnom.
Minden utastársam ugyanúgy viselkedett, kivétel nélkül. Először ők is tudatára ébredtek, hogy valami zavarja az étert, de kezdetben még bizonytalanok voltak a forrást illetően. Aztán, kinek gyorsan, kinek lassabban bevillant, hogy az önmagát nótafának tartó gyerek a bajok eredete. A kezdeti reakciójuk egy üdvözült mosoly volt a gyerkőc fel, majd azon nyomban visszatértek addigi tevékenységükhöz. Ők még nem sejtették azt, aminek én már egy ideje tudatában voltam: hogy ezzel még nincs vége, nincs menekvés, hiszen mindjárt kezdődik újra a gyötrelem. A többség, mikor másodszorra hallotta felcsendülni a Boldog, boldog... kezdetű versszakot, ismét elvigyorodott, bár a mosolyuk már korántsem volt annyira természetesnek nevezhető. Az élelmesebbek viszont már itt levágták, hogy nagy baj van, és jobban teszik, ha végrehajtanak bizonyos óvintézkedéseket. A harmadik és negyedik alkalomra sokan már fölhajtották a kapucnijukat, a fülükbe húzták a sapkát, mélyebbre ereszkedtek az ülésükben, vagy csak egyszerűen szúrós tekintettel kezdték el méregetni a kis pacsirtát. Különösebben nem kellett nagy empátia ahhoz, hogy érezzem a diák gondolatait, aki hátra-hátrapillantva azon kezdett morfondírozni, hogy mikor vágja a gyerek fejéhez a támasztékként szolgáló, vaskos tankönyvét. Az idős hölgy azon kezdett filozofálni, vajon haragudna-e az illető, ha a neki szánt virágot inkább legyűrné egy dalolászó kölyök torkán, és a búgó szerelmespár tagjai is hirtelen sokkal érdekesebbnek találták a másiknál azokat a hosszú és súlyos kapaszkodókat, amiket egyetlen csavarhúzó segítségével leszerelhetnek és fegyverként használhatnak az irritáció kiiktatására. 
Azért nem állítom, hogy a nagy figyelések közepette engem nem zavart a nóta. Olykor megeresztettem egy kérlelő, reménykedő pillantást az apuci felé... Könyörgöm... fogd már be a száját... legyen elég...!, de semmi nem segített. Jött, jött és újra jött a Boldog születésnapot, megállíthatatlanul, rendületlenül. A tankönyv sem repült, a virágcsokor is maradt az ölben, a kapaszkodók meg a helyükön. 
Az mindenesetre biztos, hogy a dal a mai napra teljesen beleégette magát az agyamba. Elvégre hallottam rettentő hamisan és brutálisan eltorzítva, egy oktávval feljebb és kettővel lejjebb az eredetihez képest, megtanultam, miképp lehet a hosszú ó-t ououa-nak ejteni, tapasztaltam, milyen zavaró, amikor valaki éneklés közben nagyon rossz helyen vesz levegőt, és azt is, milyen az, amikor valaki háromszor nyomja végig a nótát egyhuzamban anélkül, hogy lélegezne. Az a kölök gondoskodott róla, hogy a számot az életben ne akarjam többet hallani, ugyanakkor, amióta leszálltam a buszról, folyton ez jár a fejemben. 
Ha tehát, kedves olvasók, a mai napon találkoznak valakivel az utcán, aki meglehetősen zaklatottan, karikás, véreres szemekkel, csapzott hajjal, eret vágva épp a Boldog születésnapot énekli, biztosra vehetik, hogy egy buszon utazott velem. Ha módjukban áll, veregessék meg a vállát, kívánjanak neki részvétet, és ha úgy fest, tényleg nagy baj van, öleljék is meg. De mindennél fontosabb, hogy gondoskodjanak róla, nehogy Halász Judit szembejöjjön az illetővel az utcán! Még a végén rajta vernék le a nótától bezombult emberek azt, amit a dalolászó gyereken szerettek volna!

2011. 01. 18.

100. nap: A ló túloldalán

Nemrég kaptam egy Burger King-es kuponfüzetet. Na, nem azért, mintha én olyan fontos kliensük lennék, ez inkább egyfajta szóróanyag, amit minden postaládába bedobnak, tekintet nélkül arra, hogy az ott lakók szokták-e a fent nevezett gyorséttermet látogatni, vagy sem. Különféle kedvezményeket vehetek igénybe ennek segítségével, de mindegy is, nem egy bonyolult rendszer, mindenki érti a lényeget.
Normál esetben ez nem szokott túlzottan lázba hozni. Nagyon ritkán vesz rá a lélek, hogy náluk egyek, s többnyire ezen alkalmak is rosszulléttel szoktak zárulni. Ám most mégis változott a helyzet, mert rájöttem, ingyenes Wi-Fi-hez jut minden vendég, aki beteszi hozzájuk a lábát. Uccu neki, kapva kaptam az alkalmon, hiszen a telefonom új háttérképekre, alkalmazásokra és játékokra éhezik, és a vezeték nélküli hálózat segítségével nem kell a havi adatforgalmi keretemet megcsappantanom. Hogy közben egyébként miért vált fontossá, hogy brutális méretű menüket rendeljek ahelyett, hogy beérném egy száz forintos fagylattal, vagy egy forró csokival, most inkább ne feszegessük, úgysem találnánk benne semmiféle logikát. A lényeg, hogy amióta megvan az én kis kuponom, időnként betérek a gyorsétterembe, jól teletömöm a bendőmet - már amennyire ilyen kajával ez egyáltalán lehetséges -, és utána élvezem a végtelen internetezés előnyeit. 
Ez eddig rendjén is van, nincs benne semmi különleges. Ám azt is tudni érdemes rólam, hogy az ezt megelőző évek során értetlenül álltam a jelenség előtt, amikor is emberek beültek egy ilyesfajta helyre, kipakolták az asztalra a méretes laptopjaikat, és vígan elkezdtek mindenféle közösségi oldalakat nézegetni, chatelni, e-maileket és híreket olvasni, és közben láthatóan tisztában voltak önmaguk fontosságával és jelentőségével. Bevallom, azt hittem, csupán egy újabb formáját láthatom annak, milyen szánalmas módját választják egyesek a magamutogatásnak.
Csak aztán, mikor ott ültem a gyorsétteremben, és egy szendvics, no meg egy adag hasábburgonya elfogyasztása után nekiálltam volna netezgetni, még körbenéztem, s ekkor jött a megvilágosodás: ugyanazt csinálom, mint azok, akiket korábban kinevettem, akikre legyintettem, akiket nagyképű seggfejeknek gondoltam. És ezzel párhuzamosan arra a jelenségre is magyarázatot kaptam hogy miért járnak az emberek laptopokkal nyilvános, beülős helyekre. Az ingyen net varázsa, csábítása immár engem is behálózott, és azzá tett, akivé semmilyen körülmények között nem szerettem volna válni.
Legalább annyi előnyöm van, hogy én ezt remekül tudom leplezni, lévén az én masinám elfér a tenyeremben, és nincs szükség arra, hogy felpakoljam a zsír- és kólafoltos asztal tetejére. Vagy egyszerűen még csak kezdő vagyok? Az alsóbb szinteken állok, és ezért dugdosom az asztal alatt a kütyümet? Vajon mások is úgy kezdték, ahogyan én - rejtőzködve? Ó jaj, mi minden várhat még rám a közeljövőben?!

2011. 01. 17.

99. nap: Párhuzamok találkozása

Számos eszköz áll embertársaim rendelkezésére, ha épp ahhoz van kedvük, hogy fölbosszantsanak. Ezek közül szeretnék most bemutatni egyet, mindenki okulására.
A sorban állás sokak számára a mindennapok sarkalatos problémája, ami legtöbbször megkerülhetetlen velejárója az életünknek. Ám, mint azt sokan szeretik hangoztatni, a magyar ember talpraesett fajta, feltalálja magát minden helyzetben, kiskapuk után kutat mindenfelé. Rafkós, agyafúrt, ügyeskedő - legalább is sokan szeretik ezt hinni magukról. Mert ha a mi kis furmányos magyarunk ezzel már mások idegeire (az én idegeimre!) megy, azt sok mindennek lehet nevezni, ám ezen jelzők közül egyik sem tartozik a pozitívak közé.
A jelenséget mindenki ismeri, legyen szó akár gyorsétteremről, akár jegypénztárról, akár postai csekkbefizetésről. Két, egymás mellett futó, párhuzamos sor, unott, lemondó arcok, némán, magukban puffogó ügyfelek. Mit tesz a mi drága, agyafúrt barátunk? Beáll mindkettőbe! Azaz úgy pozicionálja magát, nehogy bárki más  elférjen mellette. Ő válik a két sor közös pontjává, ügyesen középre helyezkedve, és meg van arról győződve, hogy az, amit tesz, a világ legtermészetesebb dolga. Lefoglalja, kisajátítja egyiket is, másikat is, mondván: ahol előbb szabadul fel az ablak, előbb kerül sorra, hamarabb jut hozzá a hamburgerhez kis krumplival, oda majd a kellő pillanatban, annak rendje és módja szerint átáll. Ezzel egészen addig nincs is semmi probléma, amíg nem érkezik egy újabb ügyfél a mi kedves soregyesítőnk mögé. 
Ne legyenek illúzióink - a tisztelt delikvens egészen biztosan nem fog észbe kapni, nem ismeri fel a helyzetet, és továbbra is ott marad, a két sor, a két világ határán. De miért akkora baj ez? Először is azért, mert roppantmód lassítja a haladást. Másrészt azért, mert rettentő pofátlan dolog. Harmadrészt pedig, és ez a legnyomósabb indok, megszűnik a két sor, és lesz belőlük egy. Az újonnan érkezőknek nem lesz választása, ki kell várni, hogy a mi kedves, jó, mindenkire magasról tojok ügyeskedőnk sorra kerüljön. És arról nem is beszéltünk, hogy ha az emberek két sorban tudnak várakozni, sokkal jobban ki lehet használni a rendelkezésre álló teret annál, mintha mindenkinek egy bizonyos valaki mögé kéne állnia. Azoknak is, akiknek mindenképpen csak az egyik sor a jó. Hosszú, kígyózó embertömeg képes föltorlódni a delikvens mögött, ám őt ez biztosan nem zavarja, hiszen bárhogy alakuljon is a dolog, ő egészen biztosan a lehető leghamarabb fog sorra kerülni.
A többség, mondom, észre sem veszi, hogy ezzel a végtelenül önző és arrogáns húzással milyen hatásokat indít el, akaratán kívül. Megbénítja a rendszert, nemes egyszerűséggel, s ha erre valaki fel meri hívni a becses figyelmét, azonnal fölkapja a vizet, fölháborodik, kikéri magának, hiszen hogy jön bárki is ahhoz, hogy szóvá tegye neki, hogy nem az ő kedvéért áll két ügyintéző a pult túloldalán. A kisebbség pedig nagyon is tisztában van azzal, milyen pofátlan dolog, amit csinál, csak éppen magasról tesz rá. Egyik rosszabb, mint a másik.
És hogy teljes legyen a kör, a párhuzamok találkozásánál eddig kizárólag nőket találtam, kortól függetlenül. Hogy miért van ez így, ötletem sincs. Illetve van, de azzal már sokaknál végképp kihúznám a gyufát!

2011. 01. 16.

98. nap: Búcsú

Kedves Barátom! 

Jó utat kívánok neked! Valamint azt, hogy a világon minden alakuljon pontosan úgy, ahogyan szeretnéd, és ahogyan eltervezted!

b.

2011. 01. 15.

97. nap: Microsoft Surface

Most akadtam rá erre az érdekességre. Egy érintőképernyős asztal, tele frankó alkalmazásokkal. Elfelejthetjük a billentyűzetet, búcsút inthetünk az egérnek, nincs többé szükség kábelekre vagy bármi egyébre; a PC, ahogyan mi ismerjük, lassan a múlté. Microsoft Surface a neve, és komolyan elgondolkodtam azon, hogy valahogy be kéne szerezni egyet, amint elérhetővé válik idehaza. 
A lyutúbon is rengeteg bemutató videót találtam róla, ez talán a kedvencem közülük.
Klikk
Azt láthatjuk, hogyan ültetik át a jó, öreg szerepjátékokat modern környezetbe, a mai elvárásokhoz igazítva. Maga a folyamat nincs igazán ínyemre, hiszen semmi nem pótolhatja a ceruzával összefirkált karakterlapokat, a millió táblázatot és a valódi kockadobálás élményét, de a végeredmény, ettől függetlenül káprázatosan sikerült. És az a legszebb az egészben, hogy a mai mobilokhoz hasonlóan csak a fejlesztők ötletei szabnak korlátot annak, mit is hozhatunk ki a masinából.
Itt egy másik videó arról, mire is használhatja ezt egy "normál" felhasználó.
Meglehet, az utóbbi pár nap okozza, hogy ennyire rákattantam a különböző kütyükre. De abban is lassan biztosak lehetünk, hogy egy évtizeden belül elérjük azt a technológiai szintet, amit eddig csak sci-fi filmekben láthattunk. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy a Microsoft mellett nyilván a többi multi, így az Apple, a Sony, meg az összes többi nagy név sem hagyta  abba a fejlesztéseket. Már csak tényleg a holografikus megoldások hiányoznak, és teljes lesz a lista.
S hogy vajon mindez a sok csodálatos fejlesztés képes lesz valaha is helyettesíteni egy könyvet vagy egy kellemes sétát a természet lágy ölén? Aligha. De legalább már akkor sem fogunk unatkozni, ha odakint esik az eső, és zárva van a könyvtár!

2011. 01. 14.

96. nap Álomfejtés

Frenetikusan jó rémálmom volt az éjjel. Szédületesen pontos, precíz, részletgazdag és izgalmas, érdekes csavarokkal és nagyszerű cselekménysorral megspékelve. Imádtam!
Volt előzménye is, bár az meglehetősen unalmasnak mondható, főképp az utána következő történet fényében. Lényegében egy egyetemen jártam, ahol - minő meglepetés - irodalmat tanultam, és állandóan azon fáradoztam, hogy az egyik évfolyamtársamat lebeszéljem arról, hogy a fő aulában énekes produkciókkal szórakoztassa a tanárokat és a diáktársait. Önmagában, persze, ennél jóval bonyolultabb volt a helyzet, olyannyira, hogy bizonyos körülmények között akár még ez is megérhetett volna egy bejegyzést. De mondom, a lényeg csupán ezután következett!
Mert, ahogy haladtunk előre a "történetben", az egyetemi épület, ami leginkább egy óriási, gótikus erődítményre hasonlított, az éjszaka beköszöntével, egyik pillanatról a másikra átváltozott őrültek házává. Azzá az igazi, horrorfilmekre jellemző intézménnyé, ahol a szűk folyosókat és apró termeket csempézett falak borítják, és a mesterséges világításnak köszönhetően minden szürke-kék árnyalatokban pompázik. Háttérzajnak megvadult kiáltások, vagy éppen suttogva elmotyogott, rettenetes próféciák monoton zörejei szolgáltak, és én, amint ráeszméltem a környezetben beállt változásra (egyetemből bolondok háza... vajon tényleg annyira átalakultak a dolgok...?), azonnal tudtam, hogy valami rettenetes baj közeledik. Azt is pontosan tudtam, hogy mi. 
Aki látott már japán horrort, azok tudják, hogy ott gyakori, visszatérő főgonosznak számítanak a lengén felöltözött, vízihullára emlékeztető, enyhén rothadásnak indult, vizuálisan kissé eltorzított megjelenésű lánykák. No, én az éjszakai jelenet indulásakor valahonnan biztosra vettem, hogy egy ilyen izé rövidesen a világra fog szabadulni, és csak én vagyok, aki ezt megakadályozhatja. Az álom sugallata alapján tisztában voltam vele, hogy a diliház lakóit két csoportra osztották, és az első garnitúrát már be is zárták egy hatalmas terembe, ahol arra készültek, hogy alaposan megkínozzák őket különböző gyógyszerekkel és elektromos sokkolókkal. A szörny-lány felbukkanását egyértelműen ehhez az eseményhez tudtam kötni, így elhatároztam, hogy csírájában fojtom el a borzalmak bekövetkeztét, és gátat vetek az egyes kompánia gyötrelmeinek. A kettes számú csoporthoz fordultam segítségért - amelyben sok ismerősöm bukkant fel, az álmaimra oly jellemző módon -, és az ő támogatásukkal kirobbantottunk egyfajta lázadást, zavargást... balhét, ha úgy tetszik. Reméltem, ez lesz a kulcs. 
Ám rohadt nagyot tévedtem. Mert, bár különféle brutális módszerekkel hamar ártalmatlanítottuk az őrséget, de a szellem megjelenését nemhogy nem gátoltuk meg ezzel, hanem épp ellenkezőjét értük el. A nagy csetepaté közepette, a káoszból és dulakodásból öltött testet a rondaság a szemünk láttára, és azon nyomban támadásba is lendült. Persze, első célpontja nem lehetett más, mint én! Egy végtelenül precíz, pontos, csupán az álmok világában létező eleganciával kivitelezett jobbhoroggal indítottam ellene, de a kezem, mintha csak a levegőt gyepálná, keresztülsiklott rajta, és a dög máris rám vetette magát, úgy istenesen, lendületből...
Na, ebben a pillanatban eszméltem fel a rémálomból. Valahol fél négy körül járhatott az idő, és mondanom sem kell, már nem tudtam visszaaludni. 

Meg kell valljam, zseniális volt! Annyira ritka, hogy egy teljesen kristálytiszta, folyamatos történet kerekedjen előttem, amire aztán órákkal, napokkal később is tisztán emlékezni fogok majd. Külön tetszett ez az önmagát beteljesítő jóslat megoldás a végén. Ha valaki nagy álomfejtőnek gondolja magát, kérem, adjon magyarázatot a jelenségre. 
Jómagam inkább élvezem az utóhatásokat. Ebben az esztendőben ez volt az első rémálmom, de az eddigi tapasztalataim alapján biztosan nem az utolsó. Bár az is tény, hogy ebben a műfajban ritkán tudok újítani, így legtöbbször ugyanazokkal a rémképekkel kell megbirkóznom. Ez viszont vadi új volt, kuriózum a maga nemében. Úgy is mondhatnám: számomra most kezdődött el 2011! Boldog új évet!

2011. 01. 13.

95. nap: Kockafej

Kockafej, becenevén: gyökér. Az a típus, aki képes megállás nélkül beszélni filmekről, könyvekről, sorozatokról, méghozzá úgy, mintha ezek véresen komoly dolgok lennének. Néha ellátogat olyan kiállításokra, amelyek létezéséről rajta kívül nem tud az ég világon senki. Figurákat, babákat, kártyákat gyűjt, óriási készleteket halmoz fel képregényekből, DVD filmekből, olykor megszállottja még a videojátékoknak is. Felháborítóan igénytelenül öltözködik, pólóját gyakran rémes alakok képei díszítik, és mindig megtorpan az antik fegyvereket áruló boltok kirakata előtt. Vaskos, táblázatokkal és szabályokkal teli albumokat böngészik, amiből, természetesen, senki más egyetlen kukkot sem ért. Szociális tevékenysége nulla, az iskolában, dacolva minden társasági elvárással, leplezetlenül klikkesedik a hozzá hasonlókkal. Azt lehetne mondani rá, hogy teljes mértékben megközelíthetetlen és elérhetetlen az átlagos, hétköznapi halandók számára, már ha lenne bárki is, aki szeretne egyáltalán szóba elegyedni vele. 
Élettani besorolás: kockafej, becenevén: gyökér. Alias: gyík. 
Nem árulok el nagy titkot, ha bevallom, magamról mintáztam a kockafejség meghatározásának alapismérveit. Pontosan ilyen voltam és vagyok, menthetetlenül, gyógyíthatatlanul. S hogy mindezt bizonyítsam, bemutatom egyik kedvenc gyűjteményemet. Stílusosan a dobókockáimat.
Ez a két, érdekes valami, ha jól emlékszem, Kinder tojából származik. Érthető módon tetszett az ötlet, hogy elrejtettek bennük egy-egy hatoldalú kockát.
Ezeken kívül van néhány, elég profi csaló kockám is, amelyeket inkább nem mutatnék be egy ilyen nyilvános oldalon. Beismerem, nem egy nagy gyűjtemény. Nem egy látványos gyűjtemény. Messze nem hiánytalan gyűjtemény. De hát mit is várhatna az ember egy magamfajta kockafejtől?!

Hogy összekössem a kellemeset a hasznossal, a képeket az új telefonommal csináltam, hogy leteszteljem, mire képes a masina. Végső soron elégedett vagyok. Ezt az utolsót csak úgy, próbaképp kattintottam el, miután jó öt percet szórakoztam az egyéni beállításokkal. Fontos volt, hogy rossz fényviszonyok között is kipróbáljam végre a készüléket. Íme a végeredmény:



2011. 01. 12.

94. nap: Ilyen sem volt még!

Nem bizony, ez lesz életem első telefontesztje, így már most elnézést kérek a sok profi gurutól, akik évek óta végeznek ilyen jellegű tevékenységet. Be kell valljam, nem vagyok nagy szakértő, és abban is biztos vagyok, hogy ez meg is fog látszani a most következő bejegyzésen. Igazából nem is annyira a teszt a lényeg, hanem a benyomások, amelyekről két napnyi folyamatos használat, nyüstölés, próbálgatás után be tudok számolni olvasóimnak. 
Mert egy hétnyi kutatás, és három üzlet hiábavaló meglátogatása után végre győzelem koronázta erőfeszítéseimet, hiszen sikerült beszereznem az új telefonomat, egy HTC Desire HD-t! Így fest a "kicsike":
Méretes készülék, szó se róla. Eddig nem nagyon volt dolgom érintőképernyős telefonnal, ezért kicsit aggódtam, hogyan sikerül majd megbarátkozom a számomra teljesen újszerű élménnyel és technológiával. Ám kétségeim valahol a második perc tájékán semmivé foszlottak, mert minden olyan pofonegyszerű, logikus, felhasználóbarát volt ezen a gépen, amiről egy hozzám hasonló, rutintalan amatőr csak álmodhat.
A telefonon az érintőképernyőn kívül találhatunk még további négy gombot, amelyek szintén érintésérzékenyek, valamint a hangerő szabályozására és a ki- és bekapcsolásra szolgáló kapcsolókat, mást semmit. Alul kapott helyett a jack dugó és a micro USB csatlakozó. 
Ránézésre egy szép, visszafogottan elegáns készüléket látunk, aminek már a tapintásán érződik, hogy nem spóroltak a minőségi anyagokkal. A hátoldal nem műanyag, hanem fém, ami mindenképpen pozitívum, csupán az a furcsa benne, hogy a fényképező furcsán kidudorodik a felületből. A képernyője valóban hatalmas, a 4,3 colos átmérő teljes mértékben azt az érzést kelti, mintha a kütyüt multimédiás tartalmak, játékok, filmek minél tökéletesebb megjelenítésére tervezték volna. És a látszat ebben az esetben nem csal, a színek látványosak, a kontraszt pengeéles, a megjelenítés csodaszép. Háttérképnek a szokásos állóképek mellett választhatunk mozgó, "élő" jeleneteket, és természetesen a gép memóriájában tároltakon kívül lehetőségünk nyílik újabbakat letölteni az Internetről. Jómagam a lassan örvénylő galaxis motívumot használom, ami  véleményem szerint igazán élvezetes látványt nyújt. 
Ha már szóba került a multimédiás tartalom, érdemes megemlíteni, milyen remekül is szerepelt a telefon a videók lejátszásánál. Ugyan nem birkózik meg minden formátummal (gond egy szál sem, töltsünk le valamilyen egyéb lejátszóprogramot hozzá, és voilá), de amit visz, azt káprázatosan jeleníti meg. Legyen szó rajzfilmről, rendes moziról, lyutúb videóról, minden esetben kimagaslóan szép, döccenőmentes képet produkál, és hála a kijelző méretének, valóban képes igazi élményként szolgálni. A telefonban beépített FM rádió és MP3 lejátszó is található, amelyek szintén elsőrangúan teljesítettek a tesztjeim során. A rádióhoz headsetre van ugyan szükségünk, de mivel azt megkapjuk a készülék mellé, így nem lehet okunk panaszra. 
Az internet sebességében nem lehet hibát találni, eddig bármit is szerettem volna megnyitni, az pillanatok alatt betöltődött. Ráadásul szériafelszerelés a Flash Player, azaz az iPhone üzletpolitikájától eltérően már nem érezzük úgy, hogy korlátok közé szorítanának. A Wi-Fi kapcsolatot eddig nem sikerült kipróbálnom, mert otthon nincsen vezeték nélküli hálózatom, de ezek után első dolgom lesz, hogy hívok egy szerelőt, aki majd beköti azt nekem (mivel halvány lila gőzöm sincs, hogyan kellene azt csinálni). 
A HTC saját oldalain elérhetünk kismillió alkalmazást, amelyekkel személyre szabhatjuk a készülékünket, tölthetünk le irodai programokat (bár alapból kapunk Word és Excel szoftvereket), játékokat, és mindent, ami szem-szájnak ingere. Viszont azt is meg kell jegyezni, hogy a telefon alapfelszereltsége is igencsak bőséges, találhatunk e-book olvasót néhány előre feltöltött klasszikussal, elérhetjük az Amazon zenei oldalát, ha muzsikaszóra vágyunk, friss időjárási híreket kapunk a világ minden tájáról. A GPS segítségével megkereshetjük magunkat, vagy használhatjuk az autónkban is, hogy odataláljunk bárhová. Egyetlen gombnyomással elérhetjük a lyutúbot, odakattinthatunk a Facebook vagy a Twitter profilunkra, amelyek, persze, folyamatosan frissítik is magukat. 
Hülye dolog, de egy telefon manapság nem telefon fényképezőgép nélkül. Igen, az a dudor az, a hátlapon, és talán az egyetlen pont, ahol a Desire HD nem nyújt kimagasló teljesítményt, hanem megelégszik az elfogadhatóval. 8 megapixeles fölbontás mellett mindenképpen többet várna az ember, de mindezt igyekeztek kompenzálni azokkal az előre beépített szűrőkkel, amelyekkel a fotóinkat kedvünkre torzíthatjuk, Photoshop nélkül is. A profik is el tudnak szöszölni a makróval, és átlagos felhasználásra, átlagos felhasználóknak többnyire megfelelő lesz. A kamerával pedig módunkban áll HD minőségű felvételek készítésére is, amiben a HTC készülék megint csak a kötelezően elvárhatót hozza. Ha valami, hát ez az a funkció, ami után nem lehet ódákat zengeni, bár fintorgásra sincs ok.
 
Előre látom, és már másutt is írtak erről, hogy a telefon vélhetően legnagyobb hibája az akkumulátor lesz. Intenzív használat mellett egy nap leforgása alatt üresre szipkáztam két, egymást követő napon is, bár hozzáteszem, ezt, amit én műveltem, semmiképp nem nevezhetném hétköznapi felhasználásnak. Ha sikerülne valahogy megoldanom az otthoni, korlátlan netezést Wi-Fi-vel, akkor biztos, hogy hónapokra is képes lennék vele bezárkózni a lakásba. Ám ez jelenleg még nem megoldott, így addig legalább módomban áll kipróbálni a telefon minden egyéb funkcióját. Van belőlük bőséggel, és egyik jobb, mint a másik, így aztán nem számít, hányszor is kell feltöltenem őkelmét.
Ha valaki mostanában okostelefon vásárlására készülne, és bizonytalanság honolna a szívében, bátran ajánlom neki a HTC Desire HD-t, mert engem teljesen sikerült lenyűgöznie. Hozzáteszem megint, hogy nagyon kevés lehetőségem volt összehasonlítani más készülékekkel, viszont ezzel, gondolom, rajtam kívül is sokan lehetnek még így. Ráadásul, ennek következtében a gépnek egyedül az én elvárásaimnak kellett megfelelnie, és ezt becsülettel teljesítette is. Ennél többre sosem vágytam.

10/10 :-)

2011. 01. 11.

93. nap: Hírek videojáték fronton

A Game Informer összeállított egy listát a 2011-ben megjelenő játékokról. Érdekes címekben nem lesz hiány, szerencsére.

Január
Dead Space 2 (360, PS3)
Breach (360, PC)
Two Worlds II (360, PS3, PC)
Mass Effect 2 (PS3)
DC Universe Online (PS3, PC)
LittleBigPlanet 2 (PS3)
Stronghold: Kingdoms (PC)
Plants vs. Zombies (DS)

Február
Call of Duty: Black Ops First Strike Map Pack (360)
Test Drive Unlimited 2 (360, PS3, PC)
Marvel vs. Capcom 3 (360, PS3)
Bulletstorm (360, PS3, PC)
Knights Contract (360, PS3
Killzone 3 (PS3)
Ape Escape Fury! Fury! (PS3)
de Blob 2 (PS3, DS)
MotorStorm: Apocalypse (PS3)
Assassin's Creed: Brotherhood (PC)
The Conduit 2 (Wii)
Duke Nukem: Critical Mass (DS)
Dragon Quest VI: Realms of Revelation (DS)
Tactics Ogre: Let Us Cling Together (PSP)


Március
Fight Night Champion (360, PS3)
Dragon Age 2 (360, PS3, PC)
Homefront (360, PS3, PC)
F.3.A.R. (360, PS3, PC)
Crysis 2 (360, PS3, PC)
Yakuza 4 (PS3)
Shogun 2: Total War (PC)
Pokémon Black (DS)
Pokémon White (DS)
3DS piacradobása
God Eater Burst (PSP)
Patapon 3 (PSP)

Április
Portal 2 (360, PS3, PC)
Mortal Kombat (360, PS3)
Stronghold 3 (PC)
Hunted: The Demon's Forge (PC)

Május
The Witcher 2 (360, PS3, PC)
Red Faction: Armageddon (360, PS3, PC)
Hunted: The Demon's Forge (360, PS3)

Augusztus
Resistance 3 (PS3)

Szeptember
Disgaea 4 (PS3)
Rage (360, PS3, PC)

Október
The Grinder (360, PS3, PC, Wii)

November
Uncharted 3: Drake's Deception (PS3)
The Elder Scrolls V: Skyrim (360, PS3, PC)
Aliens: Colonial Marines (360, PS3, PC)

1. negyedév
Stacking (360, PS3)
Bionic Commando Rearmed 2 (360, PS3)
Bodycount (360, PS3, PC)
Alice: Madness Returns (360, PS3, PC)
Child of Eden (360, PS3)
Ico/Shadow of the Colossus Collection (PS3)
Bloodline Champions (PC)
Fable 3 (PC)
Warhammer 40,000: Dawn of War II - Retribution (PC)

2. negyedév
I Am Alive (360, PS3, PC)
L.A. Noire (360, PS3)
El Shaddai: Ascension of the Metatron (360, PS3)
Shadows of the Damned (360, PS3)
Brink (360, PS3, PC)
Colin McRae: Dirt 3 (360, PS3, PC)
Tom Clancy's Ghost Recon: Future Soldier (360, PS3, PC)
Driver: San Francisco (360, PS3, PC, Wii)
Deus Ex: Human Revolution (360, PS3, PC)
Operation Flashpoint: Red River (360, PS3, PC)
Star Wars: The Old Republic (PC)
Torchlight II (PC)

3. negyedév
Warhammer 40,000: Space Marine (360, PS3, PC)
Gears of War 3 (360)
Batman: Arkham City (360, PS3, PC)

Valamikor 2011-ben (pontosított bejelentés nélkül)
XCOM (360, PC)
Dungeon Siege III (360, PS3, PC)
Spec Ops: The Line (360, PS3, PC)
Inversion (360, PS3)
Ace Combat: Assault Horizon (360, PS3)
True Crime: Hong Kong (360, PS3, PC)
Hitman 5 (360, PS3, PC)
Metal Gear Solid Rising (360, PS3, PC)
Top Spin 4 (360, PS3, Wii)
Saints Row 3 (360, PS3, PC)
Battlefield 3 (360, PS3, PC)
Fez (360)
Kingdom Under Fire II (360, PC)
DotA 2 (PC)
Diablo III (PC)
Duke Nukem Forever (360, PS3, PC)
Max Payne 3 (360, PS3, PC)
Grand Slam Tennis (360, PS3)
Forza Motorsport 4 (360)
Mass Effect 3 (360, PS3, PC)
Assassin's Creed III (360, PS3, PC)
Twisted Metal (PS3)
Infamous 2 (PS3)
SOCOM 4 (PS3)
Ratchet and Clank: All 4 One (PS3)
The Last Guardian (PS3)
Agent (PS3)
The Agency (PS3)
Guild Wars 2 (PC)
The Legend of Zelda: Skyward Sword (Wii)
Valkyria Chronicles III (PSP)
Dissidia 012 Final Fantasy (PSP)
Monster Hunter Portable 3 (PSP)

Összesen 18 cím van, ami felkeltette az érdeklődésemet, és ez többé-kevésbé megfelel az eddigi évek átlagának. Közülük is egyértelműen kiemelkedik a Mass Effect 3, a Star Wars: The Old Republic, valamint a Dragon Age 2. De a többi is várós, úgy bizony!

2011. 01. 10.

92. nap: Fogyi

Nyár óta fogyókúrázom. Nem viszem túlzásba, nem követek semminemű mágikus diétát, nem eszem varázsporokat, nem iszom csodalöttyöket. Nincs felfoghatatlan szenvedés, elmaradt a sokak által átélt depresszió, sőt, még azt sem tapasztalom, amit a dicső címlapguruk a reklámokban megpróbálnak elhitetni velem: hogy valami emberfeletti, heroikus küzdelemnek lettem hirtelen a részese. 
Baromi egyszerű módszert követek: kevesebb kaja, és több mozgás. Ez a bűvös módszer, a Coca-Cola receptje, amit oly sokan keresnek, és a nagy kutatás során van, aki bizony durván mellétrafál. Nem hangzik túl felemelően, ez igaz, de nekem ennyi bőségesen elég a sikerhez. Nyár óta ledobtam magamról 13 kilót, aminek következtében az amorf szörnyeteg végre kezd emberi alakot ölteni. Már nincs szükség napvitorla méretű ruhadarabokra, elég csupán Godzilla szabóját megcsörgetnem, és egy tapasztalt kínai munkásbrigád fél év alatt összedobja, amire szükségem van.
Azonban van még egy fontos adalék, ami nélkül az egész nem ér semmit. Ez pedig az elhatározás. Ha az megvan, a többi már csak humbug, szemfényveszés és lehúzás. A motiváció elengedhetetlen a fogyókúra esetében ugyanúgy, mint az élet más területein, mégsem lehet bespájzolni a hozzávalókból különféle netes oldalakon, nem árulják a patikákban, a bioboltokban, nem szolgálhatnak vele a személyi edzők, és nem helyettesítheti a plasztikai sebész értő keze sem. Ha ez a fontos adalék elmarad, minden próbálkozás, hosszú távon kudarcra van ítélve. Hiába, gyarló az ember, könnyel elcsábul, bűnbe esik, megtörik, ami mellé legtöbbször még indokot is talál: lelki bánat, gyengeség, kudarcélmény, vagy önmaga jutalmazásának kényszere. Nem ítélek el senkit, aki elköveti ezeket a hibákat, hiszen tudom, a feladat bizonyára sokak számára megerőltető. 
Ma délután abban a szerencsés helyzetben találtam magam, hogy a motiváltságom újult erővel, vulkáni tevékenységhez hasonlatosan tört rám, mintegy varázsütésre. Az történt, hogy december eleje óta most álltam először mérlegre, és nagyon nem tetszett, amit láttam. A karácsonyi dőzsölések, habcsók-tesztelések, szaloncukor próbák, bejglis nassolások után, no és a durva hideg miatti kevesebb séta eredményeképp felszedtem megint másfél kilót. Ez nem sok, tudom, elvégre valamennyire számoltam is ezzel az ünnepek előtt, de attól még a látvány nagyon lehangoló volt. Mostantól nincs mese, ismét fel kell vennem a kesztyűt, és tovább kell harcolnom!
Így hát, holnaptól könnyes búcsút kell intenem a csodálatos pizzáknak, a tenyérnyi rántott húsoknak, a beraktározott szaloncukroknak, a hébe-hóba becsúszó marcipánoknak, az esti csipszezésnek. Hazudnék, ha azt mondanám, nem sajnálom a dolgot. Ugyanakkor mazochista énem újabb gyötrő behatások után kiált, és nem szeretnék neki csalódást okozni. Azért jó tudni, hogy nem kell messzire menni, ha az ember motivációja lelohad egy kicsit. Elég, ha ráállok a mérlegre, és egyből világossá válik az út, amelyet követnem kell. 
Mondom mindezt úgy, hogy az imént rendeltem egy szalámis pizzát... na de gond egy szál sem, hiszen, ha jól emlékszem, holnaptól jön újra a fogyi. Addig még sok alkalmam nyílik még a bűnözésre! 

2011. 01. 09.

91. nap: 25%

Nem csalás, nem ámítás, az Egy év project a mai napon fontos, 25%-os mérföldkőhöz érkezett, s csupán már csak háromszor ennyire van szükség ahhoz, hogy elérjem a 365 napos limitet. Eddig, bevallom, elégedett vagyok magammal, nincsenek kimaradt dátumok, sőt, néha túl is teljesítettem a  kötelezően előírt penzumot. A színvonal, jóindulattal és finoman szólva is hullámzó, az íráskényszer néha inkább zavaró, mint kellemes, az ötletek nem mindig jönnek időben, és annak az igénynek is meg kellene felelni, hogy kedves olvasóim se unják halálra magukat, miután idekattintanak. Nem kis feladat ez így, együtt, de próbálkozom, kitartóan, eltökélten. 
Az életem, hála e blognak, némiképp megváltozott az utóbbi 91 nap során. Egészen más szemszögből figyelem a világot, a környezetemet, a híreket, a furcsa eseményeket, mint annak előtte tettem, hiszen folyton folyvást keresem a bejegyzésre alkalmas témákat. És időnként az is előfordul, hogy ennek a szemléletváltásnak köszönhetően sikerül bizonyos bosszantó, kellemetlen eseményeket más szemszögbe helyezni, különböző megvilágításoknak alávetni, nehogy mindenből fröcsögő és gyűlölködő megnyilvánulás szülessen a részemről. És ez mindenképpen újdonság eddigi életemhez képest. Puhulok, hogy másképp fejezzem ki eddigi, szívhez szóló monológomat, nincs mit szépíteni a dolgon.
A lényeg, hogy e jeles napon, e jeles pillanatban, e jeles mérföldkőnél csupán egyetlen dologra tudok őszintén, tiszta szívvel gondolni: hogy rohadt éhes, rohadt szomjas, és piszkosul fáradt vagyok, mert egész nap rakodtam, mászkáltam, és nem ettem egyetlen falatot sem. Úgyhogy most eljött a vacsoraidő, reszkess, Don Pepe pizzéria, mert érkezik a rendelés. És utána, azt hiszem, elmarad a hosszú, békés, esti séta, és megyek lefeküdni. A holnapi viszontlátásra!

2011. 01. 08.

90. nap: Orcára huppanás

Elnézést a címben szereplő eufemizmusért, de a Pofára esés kicsit durva lett volna, főleg azért, mert ismét egy rusnya kudarcélményemet szeretném megosztani kitartó olvasóimmal. Előre közlöm: nem tudom, tényleg én vagyok ekkora lúzer, vagy valaki, odafönt, rohadtul unatkozik, és ráadásul még a humorérzéke is satnya. Az eset még tegnap történt, de mostanáig gondolkodtam azon, vajon megér-e ez egy bejegyzést. Mint azt ezennel mindenki láthatja, a válasz megszületett.
Rettentő hosszú, lelkileg megterhelő vívódás - és némi év végi anyagi juttatás - után úgy döntöttem, ideje beruháznom egy új telefonba. A régi, mint arról a közelmúltban beszámoltam, nem mai darab, így bármennyire is sajog érte a szívem, elérkezett a változtatás ideje. 
Először a két ünnep között próbálkoztam. Egy bizonyos készüléket szerettem volna, egy bizonyos szolgáltatótól, egy bizonyos tarifacsomagban. Mondhatni: minden adott volt egy flott, olajozottan működő tranzakcióhoz. Egyetlen aprósággal nem számoltam, ez pedig a tisztelt cég készleteinek hiányos volta. A lényeg, hogy épp abban az időszakban kifogytak a kérdéses készülékből (karácsony utáni vásárlási láz, ugyebár), így aztán bármennyire is igyekezett az ügyintéző rábeszélni valamire, amit soha nem kértem tőle, én nem engedtem a bűnös csábításnak, és úgy döntöttem, inkább megvárom az újév első szállítmányát. 
Azóta minden nap figyeltem a cég honlapját, mikor érkezik újabb adag a telefonból. Kitartásomat végül siker koronázta, péntek délelőttre eltűnt az a bosszantó nincs felirat, ami csak egyet jelenthetett: van! Megint van, csak most, csak nekem! Szinte szárnyaltam a boldogságtól, gazellaszökkenésekkel, légiesen könnyed suhanással vettem az irányt a bevásárlóközpontig, ahol ugyan újév előtt hoppon maradtam, de most végre ott volt a lehetőség, hogy jóvá tegyék mulasztásukat. Mint egy kis fecske, úgy röppentem át a tömeg feje fölött, egy dörzsölt balett-táncos eleganciájával törtem utat magamnak a bámészkodók forgatagában. Közben ártatlan, tündéri lelkemet elöntötte a boldogság: végre csillapíthatom birtoklási vágyamat, amit a rám szakadó reklámok és ingerek gerjesztettek  bennem alattomos fogásokkal, hosszú hónapok alatt. Mesebeli, álomszerű érzés volt.
De aztán eljött az ébredés. Mert hiába szerepelt a szolgáltató honlapján, hogy van, mert a helyszínen kiderült, nincs. Előző este adták el belőle az utolsó darabot, így hiába értem oda nyitásra, hiába szárnyaltam, szökkentem, suhantam, röppentem, balettoztam, újfent csúnyán pof... akarom mondani orcára huppantam, immár másodszor, ugyanúgy, ugyanott. A forgatókönyv innen már ismerős volt. Mosolyogva kínáltak minden mást, ami van, és különösebben nem zavarta őket, hogy nekem valami olyan kellett volna, ami épp nincs. Ezúttal legalább annyit sikerült elérni, hogy értesítenek majd, ha végre náluk hagyhatok egy akkora összeget, amiből egy kisebb falu hitelproblémáit is meg lehetne oldani. Hogy most ez jó, vagy sem, az talán csak nézőpont kérdése.

2011. 01. 07.

89. nap A semmiember

- Mi volt ma az iskolában?
- Semmi...!

Ismerős párbeszéd, ugye? Ez az, aminek gyakorlatilag minden ember részese volt, vagy részese lesz valamikor, akár a szülő, akár a gyerkőc szerepét tölti is be éppen. A dolog önmagában vicces, jópofa, legalább is engem mindig képes volt megnevettetni, ha kívülállóként voltam tanúja ennek a rövid, de velős beszélgetésnek. Amikor velem történt épp a semmi, az annyira már nem volt szórakoztató, mert egyrészt kamuztam, próbáltam letagadni a rossz jegyeket, intőket, akármiket. De utólag visszatekintve mókás lehetett, hogy velem durván tíz éven keresztül soha, semmi nem történt az iskolában. Nem volt dolgozat, felelés, jegy, sikerélmény vagy csalódás. "Az oktatási rendszer hibája", jegyezném meg mai fejjel, némi fejcsóválás közepette, de aligha lenne bárki is, aki bedőlne ennek a szövegnek. Mindegy, ez már a múlté, engem ezzel bizonyosan nem fog többet nyaggatni senki, legalább is ami az iskolás ügyeket illeti.
Mert bár mindez régen történt, attól én még maradtam ugyanaz, aki voltam. A semmiember. Úgy sejtem, idegesítő lehetek ismerőseim, barátaim számára, mert kérdezzenek bármiről, én állandóan úgy tűnhetek, mint akit lélegeztetőgépre kötöttek, egy csövön át táplálnak, és tetőtől talpig begipszeltek, nehogy megmozdulhasson. - Mit csináltál tegnap? Semmit! Mit láttál a tévében? Semmit! Mit olvastál mostanában? Semmit! Merre jártál a hétvégén? Semerre! Történt veled egyáltalán valami? Nem, semmi!
Néha rosszul esik, amiért ennél frappánsabb válaszra nem telik, de erre is, mint sok más dologra, jó okom van. Ugyanis saját tapasztalataim szerint abból semmilyen bajom nem származhat, ha befogom a lepcses számat, és tagadok, mint a vád alá helyezett tömeggyilkos. Viszont, annak lehetnek kellemetlen következményei, ha mesélni kezdek. Ezek a negatív hatások persze leginkább újabb kérdéseket jelentenek, amelyekre kénytelen vagyok megint hosszasan válaszolni, ami számomra nem buli. Ha viszont a semmiember lép akcióba, mindössze öt betűvel tudom rövidre zárni a további beszélgetést minden olyan témában, amiről épp nincs kedvem cseverészni. Bár, hogy őszinte legyek, nekem általában semmiről nincs kedvem kommunikálni, ami rólam szól, ezért ezeket a társalgásokat valóban a lehető legkíméletesebb és leggyorsabb úton szoktam lezárni. Ennek pedig, hogy rövidre zárjam a dolog taglalását, semmilyen különösebb oka nincs. Pont.
Szóval, amennyiben bárki kérdez tőlem valamit, amire a semmiember adna választ, az illetőnek nincs oka sértődésre, ne vegye ezt a szívére, ne feszegesse tovább a dolgot. Ilyenkor a "semmi", vagy ennek variációi megfelelnek a "hagyjuk ezt" kéréssel. Lehet szó politikáról, közéletről, sportról... mindegy, csak ne én legyek a téma, mert annál nincs unalmasabb. Hiszen velem soha, semmi nem történik, ugyebár...

2011. 01. 06.

88. nap: Vadászidény

Még tavaly, ősz elején csatlakoztam ahhoz a bizonyos ismert, F betűs közösségi portálhoz. Korábban ez sosem fordult elő velem, még csak a szándék szintjén sem merült fel az ötlet, több okból kifolyólag. Az egyikből sosem csináltam titkot: nem szeretem túlságosan az embereket, és bármerre is sodort a szél, soha, semmilyen körülmények között nem éreztem magam egyetlen közösség tagjának sem, legyen szó iskoláról, munkahelyről, vagy bármi más csoportról. A másik ok talán az - ami azért kapcsolódik az előzőhöz -, hogy általában nem is nagyon keresem mások társaságát. Hosszú és unalmas lélektani elemzés lenne, ha ebbe most mélyebben beleásnám magam, ezért legyen elég inkább csak annyi, hogy én, eddigi életem során kizárólag emberek között tudtam unatkozni, egyedül soha. Tudom, ez inkább rólam egy szegénységi bizonyítvány, mint egy kritika a külvilágra nézve, de akkor is ez az igazság. 
Ezek után valóban nyomós érvre volt szükség ahhoz, hogy beadjam a derekamat, és regisztráljak az arckönyvre. De akkor és ott ez jó ötletnek tűnt, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy kerestem valakit. Nem tudtam a nevét (bár volt miből kiindulni), nem tudtam, hol lakik (csak a kontinensben voltam biztos), nem ismertem a kapcsolatrendszerét, soha nem találkoztam vele személyesen... szigorúan nézve az ég adta világon semmi, de semmi közöm nem volt, és nagy valószínűség szerint nem is lesz hozzá. De én mégis meg szerettem volna találni, és jobb ötlet híján megpróbálkoztam azzal a kissé elhamarkodott ötlettel, hogy talán majd azon a bizonyos közösségi oldalon rábukkanok. 
És az a legfélelmetesebb az egészben, hogy sikerült! Két napomba telt, hogy kiismerjem a számomra sokszor logikátlannak és kaotikusnak tűnő portál működését, és egy újabb, intenzív kereséssel töltött hosszú hétvégébe, hogy megtaláljam az illetőt. Ez idő alatt többet tudtam meg arról, mennyire felelőtlenül bánnak az emberek a személyes adataikkal, információikkal, mint amennyit erről korábban sejtettem. Elkeserítő volt a helyzet, és kezdtem világosan látni, hogy milyen jó kis kémszoftverre bukkantam. Arról, hogyan lehet a létező leghatásosabb módszerrel kapcsolatba és interakcióba lépni az ismerősökkel, még most sincs halvány sejtésem se, de a kutatásban már rettentő profi vagyok.
Sokáig nem tudtam, mitévő legyek a felfedezéssel (leszámítva azt, hogy mennyire büszke voltam magamra, amiért sikerült véghez vinni a lehetetlent, és fél milliárd ember közül megtaláltam valakit), ezért inkább figyelő módba mentem át, messziről cserkésztem be a vadat, óvatosan, távcsővel. Hogy mire vártam, nem tudom. Talán egyszerűen féltem felvenni vele a kapcsolatot, bejelölni ismerősnek, vagy bármi mást kezdeményezni. Vagy az is lehet, hogy maga a keresés, nyomozás, vadászat élménye sokkal érdekesebb és vonzóbb volt, mint maga a préda. Mindenesetre az egy jó két hónapnyi megfigyelés után világossá vált, hogy a profilhoz április közepe óta nem nyúlt a gazdája, amitől azért elszontyolodtam. Hiszen hiába volt minden, hiába tűnt úgy, hogy a keresés sikerrel járt, amikor jó fél évvel le voltam maradva a zsákmányról. Kudarcot vallottam, elveszítettem a nyomot, ismét a semmiről kell indulnom, ami egyszerre frusztráló és izgalmas kihívás. 
Aztán közben úgy alakult, hogy ott ragadtam azon a bizonyos közösségi oldalon. Bugyuta, nyomkodós játékokat játszom, mintha nem lenne legalább félezer másik, amivel tolhatnám. Néha kommentelek, néha felfelé mutató ujjakra bökök, máskor meg az ismerősök által belinkelt írásokat, cikkeket, videókat nézegetem. Nem élvezem, mégis csinálom, nap mint nap. Ez olyannyira meglepett, hogy elkezdtem gondolkodni a jelenségen. Talán majd erről is írok valamikor egy bejegyzést, még nem vagyok biztos benne. 
Ugyanakkor annak is itt lenne az ideje, hogy ismét magamra öltsem az álcázófelszerelést, és újra megpróbáljam becserkészni a prédámat. A vadászidény ezennel folytatódik!

2011. 01. 05.

87. nap: Kaleido Star

Nem vagyok büszke rá, de a szükség néha nagy úr, így esetenként olyan dolgokra is rákényszerülök, amelyek nem feltétlenül a legtisztább módszerek. Így vagyok a letöltésekkel is; tudom, azon túl, hogy erősen etikátlan,  a legtöbbször még illegális is e tevékenység, ezért csak végső esetben, kényszer hatására, netán hiánypótlás céljából folyamodom hozzá. 
De az is igaz, hogy sok esetben egyszerűen nincs is más módszer arra, hogy beszerezzünk valamit. Van, amit a kiadók valamilyen ismeretlen okból kifolyólag soha nem jelentetnek meg DVD-n, másokra azt mondják, nincsen igény rájuk, megint mások technikai nehézségekkel bajlódnak, elhasználódott kópiák és gyengébb minőségű hangsávok formájában. Indok mindig van, már ha valaki egyáltalán veszi a fáradtságot, és magyarázattal próbál szolgálni a hiány, vagy az elmaradás okaira vonatkozóan. 
Engem, a szőrös szívű, örök elégedetlent ez legtöbbször nem hat meg, és inkább a saját kezembe veszem az események irányítását. Így tettem most is, amikor pofátlanul arrogáns módon letöltöttem a Kaleido Star című rajzfilmsorozatot. Pontosabban anime sorozatot (Animesorozatot? Vagy anime-sorozatot? Gőzöm sincs, hogyan írják ezt helyesen!), a precízebb olvasók kedvéért. 
Évek óta nagy kedvencem ez a japán mese, de hogy miért, arra nehéz lenne elfogadható magyarázatot találnom. Ugyanis én egyértelműen nem tartozom abba a célcsoportba, amelynek ezt a műsort szánták, és mégis imádom! Néhol kicsit csöpögős, a néző olykor térdig gázol a szereplők könnyeiben, a történet közhelyes, a karakterek pedig semmi világmegváltó újdonságot nem tesznek le az asztalra. 
Akkor hát, mégis mi az, ami megfogott benne? Ezt meglehetősen hosszan lehetne sorolni. Egyrészt a megjelenítés valóban lenyűgöző. Csodaszép színek, az animáció az átlagosnál kevésbé darabos, a karakterek remekül kidolgozottak. Számomra fontos az is, hogy a sorozatban nincs lényegében egyetlen komolyabb szerelmi szál sem, ami azért szintén ritkaságnak számít, műfajtól függetlenül. A történet egy cirkusz, illetve annak artistái köré összpontosul, amihez leginkább a mindenki által ismert Cirque du Soleil-ből merítettek ötleteket, már ami a bemutatott előadásokat illeti. Ezek is rendkívül látványos elemei a sorozatnak, bár sokszor mintha gond lenne a gravitáció működésének értelmezésével, de azért ez egy mese esetében nem olyan súlyos probléma. Aztán, ami még kellemes újdonság, hogy a készítők tudták, mikor értek el arra a pontra, ahonnan már értelmetlen, és gyakorlatilag lehetetlen tovább folytatni a cselekményt, és végrehajtották azt a bravúrt, ami amerikai sorozatok esetében soha nem jön össze: abbahagyták! Más értelmezés szerint nem volt elég jó a nézettsége, de ezt egy rövid utánajárás után könnyedén lehet cáfolni. A Kaleido Star összesen két évadot élt meg, plusz megjelent hozzá még három extra epizód, és ennyi. Pont jókor, pont jó helyen ért véget. Ezt nem is lehet tovább magyarázni.
Ez eddig mind szép és jó, de önmagában biztosan kevés lett volna ahhoz, hogy ennyire eltökélt rajongóvá váljak. Ahhoz szükség volt még arra is, hogy az unalomig ismert, nyugati sorozatok mintájához képest valami mást, valami érdekeset és újszerűt kapjak. Tévedés ne essék, ez is egy jól bevált recept szerint működik, épp csak ez a világ keleti fertályának popkultúrájából merít. A Kaleido Star epizódjai mind-mind ártatlanul bájos, mégis szomorú részek, amelyekben egészen a második évad utolsó pillanatáig nincs egyértelmű happy end, csak egyfajta keserédes melankólia és elgondolkodtató bonyodalmak. A történet álmokról, és azok eléréséről szól, de közben nincs sem csöpögős cukormáz, sem csontig hatoló, konstans szenvedés, hanem végig valahol a kettő között maradunk. A karakterek aranyosak, és azt szintén pozitívumnak tartom, hogy nem gyűlöltem meg a főszereplőt valahol a történet közepén - ellentétben mondjuk a Harry Potter sorozattal, ahol ez elég hamar bekövetkezett. 
Arról is érdemes szót ejteni, hogy sok esetben meglehetősen nehéz helyesen megtippelni bizonyos események kimenetelét. Főleg úgy, ha valaki az ezerszer látott recept alapján gondolkozik; a fekete és a fehér bizony sokszor szürke, a szerencse nem feltétlenül pártol az arra érdemesebb mellé még a legkiélezettebb helyzetekben sem, és úgy egyébként is, nincs tuti recept a konfliktusok megoldására. A dolgok megtörténnek, és nincs olyan érzése az embernek, hogy kívülről irányítják őket, előre megírt forgatókönyv alapján. Ebből a szempontból sokkal valóságosabbnak hat a Kaleido Star, mint a legtöbb, általam eddig látott sorozat cselekménye. Megint csillagos ötös a készítőknek, ebben a kategóriában is.
Érdemes megemlíteni a magyar szinkront is, ami meglátásom szerint rettentő jól sikerült. Volt módom megismerni az eredeti, valamint az angol nyelvű hangokat is, és az kell mondjam, egyáltalán nem vagyunk lemaradva mögöttük, sőt! Az akkor még fiatalabb szinkronosok színe-java bukkan fel a magyar változatban, akik nagyon kitettek magukért. Le a kalappal előttük, engem teljesen lenyűgöztek, és nélkülük biztosan nem értékelném olyan nagyra ezt a sorozatot, mint amennyire most teszem.
És hogy ne maradjunk negatívumok nélkül sem, említést tennék egy rettentő idegesítő fókáról, aki, sajnos, már a sorozat elején előkerül, és vérlázító makogásait hallgatva legtöbbször értetlenül állok a tény előtt, hogy az alkotók miért nem ölették le azt a kis rondaságot egy fókavadász osztaggal, ha már úgyis japán sorozatról van szó. De ezt leszámítva több kritikát nem tudok, és nem is akarok megfogalmazni. 
Az RTL Klub legalább tízszer leadta már a teljes sorozatot a hétvégi műsorsávban, s időről időre ismét előveszik a tarsolyukból. Meglehet, ez az ok, amiért a DVD kiadás mindezidáig elmaradt. De talán még egyszer azt is megélem, hogy eredetiben, legálisan jussak hozzá a sorozat epizódjaihoz, nem pedig kerülőutas módszerekkel. Ha ez valaha is így lesz, engem biztosan a vásárlók között tudhatnak majd.